Bevallom, nagy csalódás a kisbaba. Annyira készültem a születésére, elterveztem, hogy majd milyen jó lesz együtt játszani meg mindenféléket elművelni, erre anyáék hazahoztak a kórházból egy kis nyeszlett, állandóan hadonászó, piros pöttyös, hámló bőrű, síró-bőgő csomagot, akivel nemhogy játszani nem lehet, de még hozzá közelíteni is csak óvatosan mert elvileg törékeny meg érzékeny, meg nagyon kell rá vigyázni.
Végülis miután megszoktam, hogy milyen a kinézete, és a kezdeti csalódáson is túltettem magam, rájöttem, hogy aranyos is tud lenni, és hát csak a testvérem, úgyhogy elkezdtem szeretni. Szeretni a pici babákat meg úgy kell, hogy gyakran simogatod - az sem számít ha alszik, és jó hangosan mondod Neki, hogy "édi baba", vagy "titi baba".
A testvéri kapcsolatnak még az is jót tesz, ha néha viszel Neki egy játékot, vagy amikor sír odaadod a párnádat (ezt mondjuk szigorúan csak két másodpercig).
Persze ebből már rögtön született pár konfliktusunk anyáékkal, amikor szerintük durván közelítettem Zsombihoz, ami persze nem igaz, csak szerintem túlféltik Őt, és kis nyámnyila gyermeket nevelnek belőle, ha így folytatják. Ezt mondjuk nem fogom hagyni, folyamatban van a Zsombifejlesztő program kidolgozása (jelenleg integetni tanítom).
Abban, hogy kisöcsém született még az is jó, hogy újfajta szórakozásra nyílik lehetőségem. Például mózeskosárban alvásra, vagy mérleg piszkálásra, a Zsombi ruháiban szaladgálásra, játszószőnyegezésre, vagy a kedvencemre, a cumizásra.
A dolgaim is sűrűbbek lettek, mióta kisöcsém született, mert segítenem kell anyának pelenkázni - én viszem a nedvestörlőt, hintáztatom is Zsombit, ha kell (ha nem kell, akkor is), és hát már babkocsival sem közlekedek túl gyakran, a múltkor is mindenki hősként nézett le rám, amikor gyalog sétáltam ki egészen a parkig.Nincs mit tenni, már nagy vagyok!
