Reggeli hancúr...
Anya : Zsombi!! Megeszlek!
Én: Anya! Nem hamikó Zsombika!!
Zenélés kisgyerekekkel
15 éve
2011. január 13., csütörtök
2011. január 6., csütörtök
2011. január 5., szerda
Tettő!
Tettő évesnek lenni jó dolog!
Anya sütött "pájnikó" tojtát, ami finomabb volt, mint szép. 
és megkaptam Dumbót, a repülő elefántot!
2010. december 30., csütörtök
Második karácsonyom
Az idén már rendesen kivettem a részem a készülődésből, anya igazán nem panaszkodhat, hogy mindent egyedül kellett csináljon.
Aztán a jó munkának meglett az eredménye. Az Angyal biztosan látta, milyen ügyesen dolgoztam. 
Na meg hogy milyen jó gyerek voltam egész évben! Annyira jó, hogy a sok ajándék be sem fért egyszerre a fa alá.
Nem is csoda, hogy azóta minden éjjel angyalkákról álmodom.
Töszi, Angyalka!!
2010. december 21., kedd
2010. december 15., szerda
Hamikó Eszter
Apa nem tud belenyugodni abba, ahogy elneveztek. Már a múltkor is meg akarta változtatni a keresztnevem Erikára (mert szerinte hisztis lennék), most meg a vezetéknevemmel kötözködik...
A történet ott kezdődik, hogy imádok becézni. Mindent. Leginkább a kedvenceimet, a párnámat is pájni-nak, vagy pájnikó-nak szólítom. Apát szólítottam már apucinak, apukának, jelen pillanatban épp az api-t használom.
Nos, kérdezem én, akkor hogy ne becézném a harmadik számú kedvencemet, vagyis az ételt. Bármi legyen is az.
Amikor megsejtem hogy nemsokára kaja lesz, HAMI! HAMIKÓ! csatakiáltásokkal rohanok az asztal fele, mászok fel a székre, és hatalmas örömmel tenyerelek bele a levesbe, a lekváros kenyérbe, ... vagy bármibe.
Szeretek enni, nincs mit tagadni, mostanában leginkább az - anya szerint - egészségtelen kaják vonzanak, mint a ropi, a süti, a tojta meg a soki. Na de persze nem is lennénk mi, ha csak egyszerűen ehetnék amennyit akarok, mert anya mindig bojkottálja a sokizást, és inkább almát meg narancsot nyom a számba. Nem rosszak azok sem, de a sokival nem szállhatnak harcba.
Most már csak azt remélem, hogy az Angyalka másként gondolkodik, és hoz nekem sok - sok sokit!
A történet ott kezdődik, hogy imádok becézni. Mindent. Leginkább a kedvenceimet, a párnámat is pájni-nak, vagy pájnikó-nak szólítom. Apát szólítottam már apucinak, apukának, jelen pillanatban épp az api-t használom.
Nos, kérdezem én, akkor hogy ne becézném a harmadik számú kedvencemet, vagyis az ételt. Bármi legyen is az.
Amikor megsejtem hogy nemsokára kaja lesz, HAMI! HAMIKÓ! csatakiáltásokkal rohanok az asztal fele, mászok fel a székre, és hatalmas örömmel tenyerelek bele a levesbe, a lekváros kenyérbe, ... vagy bármibe.
Szeretek enni, nincs mit tagadni, mostanában leginkább az - anya szerint - egészségtelen kaják vonzanak, mint a ropi, a süti, a tojta meg a soki. Na de persze nem is lennénk mi, ha csak egyszerűen ehetnék amennyit akarok, mert anya mindig bojkottálja a sokizást, és inkább almát meg narancsot nyom a számba. Nem rosszak azok sem, de a sokival nem szállhatnak harcba.
Most már csak azt remélem, hogy az Angyalka másként gondolkodik, és hoz nekem sok - sok sokit!
2010. november 15., hétfő
Megbuktak
Anyáék. Az eszterantó nyelvvizsgán.
Szégyen!
Pont ők. Azt még elnéztem, hogy a nagyszüleim hadilábon állnak vele, mert hát mostanában ritkábban találkozunk, de anya meg apa! Egész álló nap ezt gyakoroljuk, de holmi házimunkára meg azanyagiakelőteremtésére való tekintettel nem figyelnek rendesen, és sokszor van, hogy mondok valamit, Ők meg csak néznek bambán, és találgatnak, hogy mit is akarok!
Nem tudom, hogy tudták elvégezni az iskolát meg egyetemet, ha egy ilyen egyszerű dolgot nem tudnak megtanulni.
Néha meg próbálják takargatni a nemtudásukat, és hümmögnek nekem, meg mondják, hogy "igazad van", de rajtam nem fognak ki, amíg meg nem ismétlik azt, amit mondtam, nem megyünk tovább.
Nem könnyű nekem, kitartani a magam nyelve mellett, mert ott vannak a szüleim meg a nagyszüleim, akik azt szeretnék, hogy az Ő nyelvüket, a magyart beszéljem, ugyanakkor már románul is tanulgatok, mert az oviban is érvényesülni akarok (a da-da már prímán megy).
Úgy gondolom, ha nekem ez így egyszerre megy, Ők is odatehetik magukat.
Talán a pótvizsgán átmennek...
Szégyen!
Pont ők. Azt még elnéztem, hogy a nagyszüleim hadilábon állnak vele, mert hát mostanában ritkábban találkozunk, de anya meg apa! Egész álló nap ezt gyakoroljuk, de holmi házimunkára meg azanyagiakelőteremtésére való tekintettel nem figyelnek rendesen, és sokszor van, hogy mondok valamit, Ők meg csak néznek bambán, és találgatnak, hogy mit is akarok!
Nem tudom, hogy tudták elvégezni az iskolát meg egyetemet, ha egy ilyen egyszerű dolgot nem tudnak megtanulni.
Néha meg próbálják takargatni a nemtudásukat, és hümmögnek nekem, meg mondják, hogy "igazad van", de rajtam nem fognak ki, amíg meg nem ismétlik azt, amit mondtam, nem megyünk tovább.
Nem könnyű nekem, kitartani a magam nyelve mellett, mert ott vannak a szüleim meg a nagyszüleim, akik azt szeretnék, hogy az Ő nyelvüket, a magyart beszéljem, ugyanakkor már románul is tanulgatok, mert az oviban is érvényesülni akarok (a da-da már prímán megy).
Úgy gondolom, ha nekem ez így egyszerre megy, Ők is odatehetik magukat.
Talán a pótvizsgán átmennek...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
