Pocakosodunk

Imádok enni. Azt szeretem nagyon az evésben, hogy a befektetett munkának eredménye is van. Például olyan kellemes érzés tölt el, amikor megraktam a pocakomat. Nem is beszélve arról a sok változatos, finom ízről, amit egyévessé válásom után megismerhettem. Mostmár annyi sok mindent ehetek, majdnem mindent amit anya meg apa. Csak az édességeket nem... Sajnál is ezért nagyon a dédimamám.

De az evés igazából nem is munka nekem, hanem szórakozás. Mert miután már jóllaktam, jöhet a móka. A kenyérkatonák ledobálása a földre, hajzselézés vajaskenyérrel, vagy annak tanulmányozása, mekkora kárt okoz a 9 darab fogam az ebédnek.

No, de igazából nem is magamról akartam írni - de hát alig tudom megállni... -, és nem az én gyönyörű pocakomról, hanem az anyáéról. Ami - valljuk be - kezd igazán nagy lenni. Pedig nem eszik anya nálam sokkal többet, mégis jobban halad a pocaknövesztésben.

A ludas valami baba lehet, amit naponta többször is elemleget anya, akire vigyázni kell, meg puszit adni és simogatni. És elvileg ez a baba az ő pocakjában van... Na persze... Nem kellene szégyellni, hogy éjjelente rájárt a hűtőszekrényre!


Mindenesetre anya meg apa komolyan gondolják a dolgot, és azzal riogatnak, hogy pár hónap múlva megszületik a kisöcsém. Aki velünk fog lakni!! De miért??? Olyan jól megvagyunk itt mi hármasban, nem értem minek ide kisöcsi?? Hol fog aludni?? Vajon kell majd Neki az én ágyam? És a babakocsim? A vadiúj autósülésem? És a ruháim? A cumisüvegem? És a játékaim? És anya? És apa? És a mamák meg a taták?
És vajon szebb lesz a pocakja mint nekem???