Mivel már annyiszor hallottam ezt a szót, úgy döntöttem, megtanulom és az eszterantó nyelv szerves részévé teszem.
Eleinte azt hittem nehéz lesz, mert hát beszélni tanulni sem egyszerű, hát még egy saját nyelvet alkotni, de aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán NEM nehéz, sőt!
Anya is rájött, mi foglalkoztat éppen, mert rengeteg alkalmat teremtett a gyakorlásra, csak úgy röpdöstek a NEM-ek a számból.
Azt játszottuk, hogy Ő mondott valamit, például hogy tegyem le a telefonját, vagy a pénztárcáját, én meg erre azt feleltem, hogy NEM!, vagy szólt, hogy csukjam be a fiókot..., na mi mást is mondhattam volna, mint azt, hogy NEM!
Aztán amikor apa hazajött az ikkolából, látta, hogy milyen jól szórakozunk mi ketten anyával, így hát Ő is bekapcsolódott a játékba és hívott, hogy menjek aludni, de én persze azt válaszoltam Neki, hogy NEM!
Annyira jó móka volt, azóta is többször kértem anyát, hogy ezt a játékot játsszuk, de sajnos mindig azt válaszolja, hogy NEM!
Mostanában tombol bennem az önkifejezési vágy, és én nem is fogom vissza magam, ezért a házunk állandóan NEM-ektől hangos (az anyáétól).
Lassan azt kezdem gondolni, hogy semmi sem tetszik Neki. Annyira igyekszem pedig. Egész napokat töltök azzal, hogy a házat szebbé varázsoljam, hogy jobban érezzük benne magunkat, de semmi sem elég jó anyának.
Jelzem, sajnos apának sem, pedig amikor anya megszid valamiért én rögtön apa után kiabálok, remélve, hogy Ő majd megérti bontakozó személyiségem, és teret hagy nekem, de mindig csalódnom kell... mindig az anya pártját fogja, és jön a szöveggel, hogy fogadjak szót, meg hallgassam meg anyát, meg ne rosszalkodjak.
Az egyik ehhez hasonló konfliktus forrása a napokban az volt, amikor a szobámban a falra zajzoltam. Ohh, mekkora patáliát csapott anya! Még a sarokba is beállított, büntetésképpen.
Nem is ez esett a legrosszabbul, hanem az, hogy cirkafirkának nevezte a művemet. Pedig annyit gondolkoztam rajta, hogy is lesz a legszebb, gyakoroltam elég sokat a szekrényeken meg a konyha falán is.
De anya meg sem próbálta túltenni magát azon, hogy a frissen festett falat "tönkretettem", meg sem nézte igazából, mit is alkottam, hogy az összevisszának tűnő vonalak mögött igenis mély mondanivaló rejtőzik.
Nagyon rosszul esett, nagyon. Nem is tudom, valaha túl tudom-e tenni magam rajta...
Pedig az a zajz én vagyok, az az én ars poétikám!
igazából most kezdődnek.
Mármint ami Zsomit illeti (ne gondolja senki hogy nem tudom, hogy igazából Zsombi a neve az öcsémnek, de én így szólítom. Vagy Zsombó-nak.)
Mert jó volt eddig, amíg csak evett és aludt. De most már igényei is vannak.
És anyát meg apát mindenre rá tudja beszélni. Mert olyan dumája van... Állandóan jár a szája, vigyorog. És persze ettől mindenki halomra ájul, hogy milyen édes, milyen aranyos. Pedig tudom én, hogy hátsó szándéka van!!
Kinézte magának a játékaimat, és meg is győzte anyát, hogy odaadja Neki a kockáimat, azzal a dumával, hogy én már úgysem játszom vele, az pici babáknak való, stb, stb. Jó, mi?!
Anya persze be is dőlt neki.
Hiába igyekeztem visszaszerezni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy AZ AZ ENYÉM, én kaptam, és amúgy is én szóltam már, hogy Zsomi szülessen saját játékokkal!
Talán a legrosszabb az egészben az volt, hogy én is jó képet kellett vágjak a dologhoz, mert hanem azt mondják, hogy nem szeretem a testvéremet.
Elég jól megjátszottam magam?
Gondolom érthető, hogy fel vagyok háborodva, és valami megoldáson töröm a fejem...
A városban voltunk, ültünk az autóban, várva, hogy apa kifizessen egy számlát. A következő párbeszéd zajlott:
Én: - Mia - mia!
Anya: - Mi az, Eszter? Mit láttál?
Én: Cica!
Anya: Hol láttál cicát?
Én: Szobá(ban)!
:)
