A bajok

igazából most kezdődnek.

Mármint ami Zsomit illeti (ne gondolja senki hogy nem tudom, hogy igazából Zsombi a neve az öcsémnek, de én így szólítom. Vagy Zsombó-nak.)

Mert jó volt eddig, amíg csak evett és aludt. De most már igényei is vannak.
És anyát meg apát mindenre rá tudja beszélni. Mert olyan dumája van... Állandóan jár a szája, vigyorog. És persze ettől mindenki halomra ájul, hogy milyen édes, milyen aranyos. Pedig tudom én, hogy hátsó szándéka van!!


Kinézte magának a játékaimat, és meg is győzte anyát, hogy odaadja Neki a kockáimat, azzal a dumával, hogy én már úgysem játszom vele, az pici babáknak való, stb, stb. Jó, mi?!
Anya persze be is dőlt neki.
Hiába igyekeztem visszaszerezni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy AZ AZ ENYÉM, én kaptam, és amúgy is én szóltam már, hogy Zsomi szülessen saját játékokkal!
Talán a legrosszabb az egészben az volt, hogy én is jó képet kellett vágjak a dologhoz, mert hanem azt mondják, hogy nem szeretem a testvéremet.

Elég jól megjátszottam magam?

Miért nem elég, ha kitúrt az ágyamból, hordja a ruháimat, az övé a takaróm, a babakocsim, és még a játékaim is kellenek?? Azon sem lepődnék meg, ha kitalálná, hogy a itt a blogon is szót kér...

Gondolom érthető, hogy fel vagyok háborodva, és valami megoldáson töröm a fejem...