Egyszer csak azon kaptam magam, hogy anya meg apa elkezd pakolni. A nem használatos dolgokat, aztán a ruhákat, edényeket, még a játékaimat meg a szekrényeket is.Eleinte azt hittem beváltják a fenyegetésüket, és egy rendesebb gyereknek adják a játékaimat, aki majd játszik is velük, nem csak szétdobálja őket, de aztán egy reggel, amikor már alig maradt valami a lakásban felkerekedtünk és elindultunk új otthonunk felé.
Amikor megérkeztünk kezdődött a kipakolás - a szekrényeket, a játékaimat, az edényeket, a ruhákat, de még a nem használatos dolgokat is kipakolták anyáék. Ez jelenti azt, hogy odaköltöztünk.
Igazán nem panaszkodhatom, ez egy csudajó hely! Van nagy udvar, homokozó, hinta. Mintha a játszótérre költöztünk volna. Még saját medencém is van!
A házba meg sok lépcső vezet, aminek külön örülök, mert a lépcsőházban sosem mászhattam kedvemre a lépcsőket. Van már saját kutyánk is, Nevesincs. Volt egy cicánk is, de elmenekült (anyáék szerint nem bírta a bánásmódot, amiben részesítettem - pedig én csak húztam a farkát, meg a fülét..., a cicák szeretik azt, nem?).
Persze az élet nem csak játékból áll, dolgoznom is kell - a fiókok kipakolása naponta többször a szüleim szerint nem elég kimerítő feladat - így hát minden reggel hajnalosan összeszedem a fáról lehullott diókat:
Abban, hogy most itt lakunk az is a jó, hogy sokszor jönnek hozzánk mamáék, és itt is alszanak, és reggel tata visz az Ő ágyukba és ott ihatom meg a tejem. És a reggelek is jobban indulnak, mert tatával reggeli tojná(zunk). Ez szerintem nagyon jó móka. És sokszor jönnek hozzánk gyerekek is, és mindannyian velem akarnak játszani. Fogják a kezem és visznek magukkal mindenfele.
Zsombit is nagyon szeretik a gyerekek, versengenek azért, hogy ki tologassa a babakocsiját. Igazából szerintem csak álca az, hogy azért költöztünk ide, hogy apa tudjon a bimbam-ban pédikálni, szerintem Zsombi intézte az egészet, mert nem smakkolt neki a tömbház, jobb inkább a friss levegőn szundikálni...
Minden esetre az elköltözés nagyon jó dolog, és majd ha itt megunom, szólok apáéknak, hogy költözzünk el újra!
Zsombor lassan három hete nálunk lakik, és mondhatom, nagyjából már meg is szoktam. Eleinte furcsa volt, hogy reggel még mindig ott van, de aztán rájöttem, hogy ez már valószínűleg így is marad.
Bevallom, nagy csalódás a kisbaba. Annyira készültem a születésére, elterveztem, hogy majd milyen jó lesz együtt játszani meg mindenféléket elművelni, erre anyáék hazahoztak a kórházból egy kis nyeszlett, állandóan hadonászó, piros pöttyös, hámló bőrű, síró-bőgő csomagot, akivel nemhogy játszani nem lehet, de még hozzá közelíteni is csak óvatosan mert elvileg törékeny meg érzékeny, meg nagyon kell rá vigyázni.
Végülis miután megszoktam, hogy milyen a kinézete, és a kezdeti csalódáson is túltettem magam, rájöttem, hogy aranyos is tud lenni, és hát csak a testvérem, úgyhogy elkezdtem szeretni. Szeretni a pici babákat meg úgy kell, hogy gyakran simogatod - az sem számít ha alszik, és jó hangosan mondod Neki, hogy "édi baba", vagy "titi baba".
A testvéri kapcsolatnak még az is jót tesz, ha néha viszel Neki egy játékot, vagy amikor sír odaadod a párnádat (ezt mondjuk szigorúan csak két másodpercig).
Persze ebből már rögtön született pár konfliktusunk anyáékkal, amikor szerintük durván közelítettem Zsombihoz, ami persze nem igaz, csak szerintem túlféltik Őt, és kis nyámnyila gyermeket nevelnek belőle, ha így folytatják. Ezt mondjuk nem fogom hagyni, folyamatban van a Zsombifejlesztő program kidolgozása (jelenleg integetni tanítom).
Abban, hogy kisöcsém született még az is jó, hogy újfajta szórakozásra nyílik lehetőségem. Például mózeskosárban alvásra, vagy mérleg piszkálásra, a Zsombi ruháiban szaladgálásra, játszószőnyegezésre, vagy a kedvencemre, a cumizásra.
A dolgaim is sűrűbbek lettek, mióta kisöcsém született, mert segítenem kell anyának pelenkázni - én viszem a nedvestörlőt, hintáztatom is Zsombit, ha kell (ha nem kell, akkor is), és hát már babkocsival sem közlekedek túl gyakran, a múltkor is mindenki hősként nézett le rám, amikor gyalog sétáltam ki egészen a parkig.
Nincs mit tenni, már nagy vagyok!
A szüleim néha nagyon vicces dolgokat szoktak mondani. Íme néhány közülük:
1. Pelenkázásokkor gyakran lezajlik a következő párbeszéd:
Én: - Kaka (ami azt jelenti, termeltem a pelenkába)!
Anya: - Jó, szívem, kicseréljük a kakát!
2. Egy másik gyöngyszem, ami első hallásra nagyon megijesztett:
Anya mondja apának: - Apa, Eszter bekakált, kicseréled, légy szíves?
3. A tegnap este anya vágta a lábujjaimról a körmöket, egyszer csak így szól:
- Eszterkém, egy kis türelmet, még csak egy lábujjkád van!
A lift egy nagyon vagány dolog. Olyan, hogy belemászunk, megnyomjuk a gombot, az meg felvisz mamáékhoz. De lift csak az egyik mamáéknál van, még a mi lépcsőházunkban sincs.
A liftezésnek kialakult rendje van. Nem lehet akárhogyan feljutni az emeletre.
Úgy történik, hogy apa nyomja meg a gombot, amivel hívjuk a liftet. Amikor zöldre vált, akkor kinyitja az ajtót. Én megyek be legelőször, és beállok a jobb sarokba. Nekitámaszkodom a lift falának. Aztán jön anya, Ő a bal sarokba áll, de Ő nem támaszkodik. Legutolsónak jön be apa, Ő becsukja a külső ajtót, és közben siet félreállni, mert én már csukom is az én felemen levő belsőt.
Aztán anya megnyomja a 3-as gombot, mert mamáék a harmadik emeleten laknak. Elindul a lift, és picc pacc már fent is vagyunk.
Amikor megérkeztünk, apa nyitja mindkét ajtót, és Ő száll ki először. Aztán én következem, és már szaladok is az ajtóhoz, közben a lehető leghangosabban kiabálom, hogy mama, mama, mama.
Hát így kell liftezni!
Mindazok ellenére, hogy anyáék néha azt gondolják rólam, hogy rossz vagyok, elég sok dicséretet is kapok. Főleg a mamáimtól meg a tatáimtól - anya szerint néha fölöslegesen, de ezzel szerencsére a mamák - taták nem foglalkoznak.
Amikor úgy gondolják, hogy valamit jól csináltam, azt mondják nekem, hogy ügyes vagyok. Amikor pedig szerintük valamit nagyon jól csináltam, a dicséret mellé még tapsolnak is. Na ez a legjobb. Imádom amikor tapsolnak. Ezért elég sok mindenre hajlandó vagyok. Ma már ott tarunk, hogy még a monstrumot is elviselem, csak mert tudom, hogy utána anya is meg apa is megtapsol.
Persze van olyan is, amikor Ők nem gondolják úgy, hogy megérdemlem a tapsot. Erre az esetre tanultam meg én is tapsolni.
Ha a várva várt dicséret elmarad, mondom én magamnak, hogy idee (ami eszterantóul azt jelenti: ügyes vagy!) és boldogan tapsolok.
Mert mit ér az élet taps nélkül?!
Mostanában egyre gyakrabban hallom a szüleimtől azt, hogy rossz vagyok. Hogy eddig jó voltam, és nem tudják mi történhetett velem, hogy rossz lettem.
Valószínűleg az a gondjuk, hogy mostanában kinyíltak a csipáim. Nem vagyok már az a kis ártatlan, szende teremtés, aki voltam. Megváltoztam.
Mert rájöttem, hogy sokszor igencsak átvertek. Én szófogadó voltam, és amikor azt mondták, hogy Eszter, nem szabad, hagytam a dolgot, nem erőltettem. De minden jóról lemaradtam! Amikor a játszótéren a gyerekek mesélték, miket csinálnak, én csak tátottam a szám, hogy jéééé, ilyenek is vannak???
Aztán úgy döntöttem, kipróbálok néhány dolgot. És láss csodát: az élet így sokkal izgalmasabb! Kicsit sajnálom, hogy csak most jöttem rá, mit hogy kell, de most aztán nem tántorít vissza semmi figyelmeztetés.
Hogy is mondhatták azt, hogy a kanapéra, kis asztalra mászás veszélyes, hogy leeshetek?? Ááá, dehogy! Sőt, magasabb leszek!
Vagy hogy vannak dolgok, amik eltörhetnek? Na és? Legalább több lesz belőlük!
Mi az, hogy nem kutatunk a szemétben? Csak ki kell várni a megfelelő időt, amikor mással vannak épp elfoglalva, és máris enyém a terep!
Vagy, hogy apa kávéja nem finom?? Szemenszedett hazugság!
Be kellett lássam azonban azt, hogy ezeket az érdekességeket csak néha tehetem meg. Amikor nem látnak. Mert ki bírja hallgatni azt a sok nem szabad-ot, amit ilyenkor rám zúdítanak? Először csak halkan, meg csak a nevemet mondogatják, hogy Eszter!, meg Eszterke!!, vagy Eszterkém, szívem!!!, majd jön a Nem szabad!, és hihetetlen meddig tudják fokozni. Aztán jön, hogy eltávolítanak a helyszínről.
De én igyekszem visszatérni. Egy alkalmasabb időben.
Persze a "nagyok" is alkalmazkodnak az új helyzethez, gyanút fognak, ha túl sokáig csendben vagyok és keresni kezdenek. Olyankor az a taktikám, hogy szaladok, ahogy csak bírok, és igyekszem a legártatlanabb képet vágni a dologhoz. Eddig még mindig bejött.
És vállalom azt, hogy rossz vagyok, de legalább nem unatkozom! És miután megszületik Zsombi, még jobb lesz, mert anyáék el lesznek vele foglalva, én meg kedvemre tehetek - vehetek!
