Kétlábon

Tegnap egy nehéz kísérletbe vágtam bele: megpróbálok kétlábon közlekedni. Az egész Gergőnek köszönhető, aki mintegy mintapéldány járt itt nálunk pénteken, és megihletett, mert az Ő kísérlete már elég előrehaladott állapotban van. Megtetszett a dolog nekem is, hiszen egyrészt gyorsabban jutok el bárhová, másrészt meg teljesen más a látószögem.

Így például apa sem tűnik már olyan nagyon nagyon magasnak, a lámpa sincs olyan messze, és lassan el kell kezdenem leszedegetni a dolgokat a harmadik polcról is, ez pedig lényegesen könnyebb, ha a két lábamon állok.

A tegnap rengeteget gyakoroltam, és a nap végére az az ötletem támadt, benevezek a kétlábonjárás olimpiájára. Szerintem jó eséllyel indulok, mert nem csak a nappaliban járkáltam, hanem egészen a szobámig hátramentem, ami azért becsületes távolságnak tekinthető.

Az egyetlen gondom az, hogy ha lefekszem aludni, elfelejtem, hogy tudok menni, és amikor felébredek újra négykézláb indulok útnak. Még jó, hogy van aki szóljon, hogy álljak lábra.

Gondolom említenem sem kell, mennyire örül a család... Nem csak a mamák meg a taták, hanem főleg apa. Mert ha valahová mentünk mindig Ő vitt az ölében, és azért volt alkalom, amikor azzal fenyegetett, hogy nem kapok több ennivalót, mert nagyon nehéz vagyok...