A szüleim néha nagyon vicces dolgokat szoktak mondani. Íme néhány közülük:
1. Pelenkázásokkor gyakran lezajlik a következő párbeszéd:
Én: - Kaka (ami azt jelenti, termeltem a pelenkába)!
Anya: - Jó, szívem, kicseréljük a kakát!
2. Egy másik gyöngyszem, ami első hallásra nagyon megijesztett:
Anya mondja apának: - Apa, Eszter bekakált, kicseréled, légy szíves?
3. A tegnap este anya vágta a lábujjaimról a körmöket, egyszer csak így szól:
- Eszterkém, egy kis türelmet, még csak egy lábujjkád van!
A lift egy nagyon vagány dolog. Olyan, hogy belemászunk, megnyomjuk a gombot, az meg felvisz mamáékhoz. De lift csak az egyik mamáéknál van, még a mi lépcsőházunkban sincs.
A liftezésnek kialakult rendje van. Nem lehet akárhogyan feljutni az emeletre.
Úgy történik, hogy apa nyomja meg a gombot, amivel hívjuk a liftet. Amikor zöldre vált, akkor kinyitja az ajtót. Én megyek be legelőször, és beállok a jobb sarokba. Nekitámaszkodom a lift falának. Aztán jön anya, Ő a bal sarokba áll, de Ő nem támaszkodik. Legutolsónak jön be apa, Ő becsukja a külső ajtót, és közben siet félreállni, mert én már csukom is az én felemen levő belsőt.
Aztán anya megnyomja a 3-as gombot, mert mamáék a harmadik emeleten laknak. Elindul a lift, és picc pacc már fent is vagyunk.
Amikor megérkeztünk, apa nyitja mindkét ajtót, és Ő száll ki először. Aztán én következem, és már szaladok is az ajtóhoz, közben a lehető leghangosabban kiabálom, hogy mama, mama, mama.
Hát így kell liftezni!
Mindazok ellenére, hogy anyáék néha azt gondolják rólam, hogy rossz vagyok, elég sok dicséretet is kapok. Főleg a mamáimtól meg a tatáimtól - anya szerint néha fölöslegesen, de ezzel szerencsére a mamák - taták nem foglalkoznak.
Amikor úgy gondolják, hogy valamit jól csináltam, azt mondják nekem, hogy ügyes vagyok. Amikor pedig szerintük valamit nagyon jól csináltam, a dicséret mellé még tapsolnak is. Na ez a legjobb. Imádom amikor tapsolnak. Ezért elég sok mindenre hajlandó vagyok. Ma már ott tarunk, hogy még a monstrumot is elviselem, csak mert tudom, hogy utána anya is meg apa is megtapsol.
Persze van olyan is, amikor Ők nem gondolják úgy, hogy megérdemlem a tapsot. Erre az esetre tanultam meg én is tapsolni.
Ha a várva várt dicséret elmarad, mondom én magamnak, hogy idee (ami eszterantóul azt jelenti: ügyes vagy!) és boldogan tapsolok.
Mert mit ér az élet taps nélkül?!
Mostanában egyre gyakrabban hallom a szüleimtől azt, hogy rossz vagyok. Hogy eddig jó voltam, és nem tudják mi történhetett velem, hogy rossz lettem.
Valószínűleg az a gondjuk, hogy mostanában kinyíltak a csipáim. Nem vagyok már az a kis ártatlan, szende teremtés, aki voltam. Megváltoztam.
Mert rájöttem, hogy sokszor igencsak átvertek. Én szófogadó voltam, és amikor azt mondták, hogy Eszter, nem szabad, hagytam a dolgot, nem erőltettem. De minden jóról lemaradtam! Amikor a játszótéren a gyerekek mesélték, miket csinálnak, én csak tátottam a szám, hogy jéééé, ilyenek is vannak???
Aztán úgy döntöttem, kipróbálok néhány dolgot. És láss csodát: az élet így sokkal izgalmasabb! Kicsit sajnálom, hogy csak most jöttem rá, mit hogy kell, de most aztán nem tántorít vissza semmi figyelmeztetés.
Hogy is mondhatták azt, hogy a kanapéra, kis asztalra mászás veszélyes, hogy leeshetek?? Ááá, dehogy! Sőt, magasabb leszek!
Vagy hogy vannak dolgok, amik eltörhetnek? Na és? Legalább több lesz belőlük!
Mi az, hogy nem kutatunk a szemétben? Csak ki kell várni a megfelelő időt, amikor mással vannak épp elfoglalva, és máris enyém a terep!
Vagy, hogy apa kávéja nem finom?? Szemenszedett hazugság!
Be kellett lássam azonban azt, hogy ezeket az érdekességeket csak néha tehetem meg. Amikor nem látnak. Mert ki bírja hallgatni azt a sok nem szabad-ot, amit ilyenkor rám zúdítanak? Először csak halkan, meg csak a nevemet mondogatják, hogy Eszter!, meg Eszterke!!, vagy Eszterkém, szívem!!!, majd jön a Nem szabad!, és hihetetlen meddig tudják fokozni. Aztán jön, hogy eltávolítanak a helyszínről.
De én igyekszem visszatérni. Egy alkalmasabb időben.
Persze a "nagyok" is alkalmazkodnak az új helyzethez, gyanút fognak, ha túl sokáig csendben vagyok és keresni kezdenek. Olyankor az a taktikám, hogy szaladok, ahogy csak bírok, és igyekszem a legártatlanabb képet vágni a dologhoz. Eddig még mindig bejött.
És vállalom azt, hogy rossz vagyok, de legalább nem unatkozom! És miután megszületik Zsombi, még jobb lesz, mert anyáék el lesznek vele foglalva, én meg kedvemre tehetek - vehetek!
Írtam már, hogy lesz majd egy testvérem. Kisfiú lesz, és Zsombornak fogják hívni.
Kicsit lassan nő anyának a hasában, de most már azt mondják nem kell sok idő és megszületik, mint ahogy Ágoston is Enikőnek a hasából.
Azért remélem az én testvérem kicsit nagyobbra nő, mert ahogy elnéztem a fotókat Ágostonról még sok mindent nem tudhat.
Úgyhogy arra gondoltam, néhány alapszabályt jó lenne már most lefektetni, hogy tudja Zsombi is mihez tartsa magát.
Elsősorban azt szeretném, ha a saját játékaival születne meg. Mostanában érzékenyen érint, ha a dolgaimhoz piszkálnak, nem szeretnék ebből konfliktust már az elején.
Annyit hajlandó vagyok engedni, hogy ha kedvem tartja, odaadhatok Neki néha egy-egy játékot, de akkor adja vissza amikor én kérem.
Aztán jó lenne, ha sok mindent nem akarna. Végülis én születtem elsőnek, nekem jogaim vannak. Például én mondom meg, mikor kivel játszik anya vagy apa, vagy mikor sétálok én mamáékkal, és mikor Ő.
Hallottam már, hogy a kisbabák sírnak. Szólnunk kell Zsombinak, hogy Ő csak akkor sírjon, amikor én nem alszom, mert nem szeretem, ha felébresztenek.
Reggelinél, ebédnél, vacsoránál mindig én kapok először enni! Erről nem nyitok vitát!
A fürdés rendjét megegyezhetjük, miután megszületett, de jobban szeretném, ha fürdésben is első lehetnék.
Tudjon már járni. Ez lényeges alapszabály. Jobban tudunk majd játszani ketten, ha Ő is két lábon jár.
A pandás párnámhoz nyúlni szigorúan tilos! Az csak és kizárólag az én tulajdonom, Zsombor semmilyen körülmények között nem veheti el, sőt a legjobb lenne, ha megtartaná tőle a fél méter távolságot!
Beszélnie nem muszáj. Majd én megtanítom. Beiratkozhat kedvezményesen az eszterantó nyelvtanfolyamra.
Úgy gondolom nem kérek túl sokat, testvérek közt ennyi igazán elfogadható.
Várunk, Zsombi!
Puszi
Múlt pénteken tartottuk Emőkének meg Lacinak az esküvőjét.
Eleinte kicsit féltem, hogy milyen is lesz, mert mostanában egyre többet megyünk olyan helyekre meg alkalmakra, ahol csendben kell lennem, de nekem az egyszerűen nem megy. Mindig akad mondanivalóm, és mindig sürgős, és sosem tartom magamban. Ez viszont anyának nem igazán tetszik, és bár megtanította nekem, hogy hogyan kell csendben lenni, például a templomban, vagy amikor valaki alszik, én nem igazán tudok hallgatni. Az olyan unalmas...
Na de az esküvő az laza volt, mert kint tartottuk a természetben, nem kellett visszafogjam magam, amíg a néni elmondta a beszédét, én nyugodtan szaladgáltam a fűben és cibáltam a lufikat. Még beszéltem is közben mégsem zavart senkit.Ami nagyon tetszett az esküvőben az az volt, hogy anya eléggé el volt foglalva, így mamával megdézsmálhattuk a sütis tálakat, mindeniket megkóstoltam, sőt, még buborékos vizet is ittam. Rendesen kirúgtam a hámból!
A másik jó dolog az volt, hogy mivel nagyon sokan voltunk, rengeteg bókot kaptam, hogy milyen szép vagyok. Majdnem annyit, mint Emőke. Kicsit rossz néven vettem ugyan, hogy csak Neki hozott mindenki virágot, egy óvatlan pillanatban el is kaptam néhány csokrot, és megiramodtam velük. De aztán észrevettek, és visszaparancsoltak... Bánatomban ettem még néhány sütit.
Nagyon szép délután volt, és jól szórakoztam, és alig várom már a másik esküvőt, ami a templomban lesz! De nem ígérem, hogy végig csendben leszek...
