Visszaszámlálás

Még egy hónapot, vagyis ha jól számoltam 30 napot kell aludjak a születésnapomig! Egy éves leszek! Nem semmi!

Aztán már én is NAGY-nak fogok számítani. Ehetek egy csomó minden mást, például bocitejet vagy méhecskemézet. Valószínűleg arra már egyedül fogok tudni járni, ami nagy lépés az önállósodás felé. Talán már beszélni is fogok - na nem mondatokban, de pár szót csak megtanulok addig...

Lesz nagy buli is, hivatalos rá az egész család, anya készít finom ételeket meg süt tortát, amin még gyertya is lesz. Kapok sok-sok ajándékot (anya szerint nem ez a legfontosabb, hanem hogy együtt lesz a család, de én azért már nagyon kíváncsi vagyok!), meg virágokat, és sokan fognak nekem telefonálni, hogy Boldog születésnapot kívánjanak!

Csodálatos nap lesz!

Erika

Apa szerint melléfogtak azzal, hogy Eszternek kereszteltek. A leginkább rám illő név az ERIKA lett volna, a HISZTERIKA.

Kis családom elég rossznéven veszi tőlem az utóbbi időben önállósodási törekvéseimet, vagyis azt, hogy nyíltan, köntörfalazás nélkül fejezem ki mit és mit nem szeretnék! Így hát hisztisnek tartanak. Pedig azt hittem, örülni fognak, hogy erős személyiséggel rendelkezem, öntudatos vagyok, és nem hagyom magam befolyásolni.

Nem könnyű az élet egy tizenegy hónaposnak, az a helyzet. Így is rengeteg energiámba kerül, hogy a sok nem, nem szabad, Eszter, ahhoz ne nyúlj között kicsit is érvényesüljek. De szerencsére elég szelektív hallással rendelkezem, így eljutottam pár tiltott helyre, és megnéztem már hogy mi van néhány vezeték végén... Ehhez azonban nagyon résen kell lennem, mikor szabad a pálya, mert anyáék is elég rendesen rajtam tartják a szemüket.

A baj akkor kezdődik, ha a szüleim - kihasználva a túlerőt - eltávolítanak a tett színhelyéről. Nos, csoda akkor, ha hangosan is kifejezem nemtetszésemet?! Amikor pont egy fontos felfedezés kellős közepén voltam!

Hiszen pont apa szokta mondani nekem, hogy "Eszterem, a szépséged megvan, most már reméljük, hogy okos is leszel!" De hát hogy legyek okos, ha nem hagynak? Mert nem elég hogy tudom, hol a lámpa, vagy tudok pá-pá-t inteni, vagy puszit adni, a tapasztalatból szerzett tudás is nagyon fontos. De hát így nem lesz könnyű... Sem nekem, sem nekik!

A szerek hatása

Ma volt az első szermentes napom, mától tiszta vagyok. Amióta a kórházban voltunk, minden nap kaptam valami -cilint, vagy -micint, antibiotikumot, ilyen-olyan csillapítókat, egy részüket a pillangóba, más részüket meg anya adta a fecskendővel a számba.

De mától vége, most már csak a napi adag C vitaminom van. Kicsit hiányoznak... Olyan finom édesek voltak!

Mindenesetre hatott a sok gyógyszer, hihetetlenül eleven lettem tőlük. Leginkább a mozgásfejlődésem terén vannak fejlemények.

Előszöris megtanultam felállni, ezért minden ami fejmagasságomba esik, remek kapaszkodó. Annyira jó, hogy most már olyan cuccokat is elérek, amiket eddig nem, például fel tudok kapaszkodni a tévé elé, és közelről csodálhatom a sok bácsit meg nénit, akik benne laknak. Vagy elérem a telefont vagy a távirányítót, amit a kanapéra tettek, hogy "biztonságban" legyen tőlem.

Ezenkívül át tudok mászni dolgokon. Anyáék akadálypályát csináltak a nappaliból, dobozokat meg nagy párnákat tettek le a földre, hogy azon gyakoroljak. Biztosan valami tornásznak akarnak nevelni - ha már Ők nem lehettek azok...

Aztán tudok már járni! Na jó, nem egyedül, de ha valaki fogja a kezem elég tűrhető sebességgel haladok. Szerencsére a folyosónk elég hosszú, így van bőven helyünk gyakorolni. Igaz, hogy mászással most már fénysebességgel haladok, de azért a járás az csak járás, így már teljesen emberformám van!


És végül, de nem utolsósorban a sok gyógyszer hatása, vagy sem, de kinőtt az ötödik fogam! De nagyon kínoz a többi is, az az igazság, hogy elég sokat panaszkodom. Főleg éjszaka. A csend, meg a sötétség még jobban elkeserít, és néha úgy érzem, sosem nő már ki az összes... De szerencsére rájöttem, mikor nem fáj: az anya ölében vagy a nagyágyban! Ezért minden éjjel oda követelem magam! Ha nem akar több gyógyszert adni...

A kedvenc játékaim

Még régebb anya írt egy bejegyzést a kedvenc játékaimról. Akkor még hátulgombolós voltam, de hát azóta sok idő eltelt, változtak a dolgok, és újabb kedvenceim lettek.

Ott van mindjárt a legnagyobb közülük a tévé!! Az a hatalmas doboz teljesen elvarázsol. Gondolom azért, mert nagyon sokan vannak benne. Mondjuk én még nem ismerem Őket, de nem baj! És mivel imádom a társaságot, a tévé mellett sosem unatkozom..., vagyis nem unatkoznék, ha a szüleim nem korlátoznának eme újonnan felfedezett játékomban. De megteszik, éspedig úgy, hogy egy varázspálcával, - amit Ők távirányítónak neveznek - egyszerűen eltüntetik szegény embereket a tévéből! Nem számít, hogy gyerekek, állatok vagy idősek vannak éppen benne, csak simán megnyomják a piros gombot és kész! Máris eltűntek. Aztán egy idő múlva veszik a bátorságot és visszajönnek, de már egyre kevesebbszer, és attól félek, egy idő után el fogják kerülni a házunkat, ha így bánunk Velük!

Másik kedvencem - ami ugyancsak emberekhez kötődik - a telefon. Hogy micsoda egy csodálatos találmány ez!!! Fel nem foghatom! Kórházban töltött napjaim alatt volt elég időm rá, hogy felfedezzem igazán mit is rejt az a kis szerkezet. Eddig csak fogaim élesítésére használtam, de aztán mivel a "karantén" miatt senki sem jöhetett hozzánk a kórházba, hát a telefon által tudtunk kapcsolatba lépni mamáékkal meg apával. Még most sem értem pontosan hogy, de valahogy mindenki benne van. Ott nem látjuk, mint a tévében, de halljuk. Apát meg mamát, tatát, Emőkét, és mindenkit, aki akarja. Anya sokszor odatartotta nekem is a telefont, hogy "mondjál valamit, kicsi", de én annyira el voltam foglalva annak tanulmányozásában, hogy hogy is fért abba a kis dobozba bele apa, hogy néhány "Höööö"-n kívül mást nem tudtam mondani.

Ugyanígy jártam a múltkor, amikor Szabi meg belemászott a számítógép képernyőjébe. És úgy beszélgetett apával. Elég kicsi volt a hely, de nem vettem észre, hogy Szabi kényelmetlenül érezte volna magát... Aztán amikor meg élőben láttam, ugyanakkora volt, mint szokott. És én meg elfelejtettem megkérdezni Tőle, hogy hogy is van ez. De azóta hódolója vagyok ennek a masinának is!
A számítógépnek egy másik tartozéka is a kedvencem, éspedig a gombos. Anya és apa is elég sokat szokták ütögetni, és néha nekem is megengedik. Így szoktunk Mátéval egymásnak kódolt üzeneteket küldeni. Hát nem modern dolog ez ?!

Szóval ezek az új kedvenceim! Persze anyáéknál nem aratok nagy sikert, azt mondják ezek a dolgok nem játékok, de hát Ők még a cipők iránti vonzalmamat sem dolgozták fel, sőőőőt, anya megfenyegetett, hogy ha nem játszom a saját játékaimmal, szülinapomra magának vesz csizmát, aztán nyalogathatom a talpát!!!

Hajvágósdi

Anyáék úgy gondolták, gyönyörű fürtjeim nagyon rakoncátlanul hullottak a szemembe,

ezért egy este anya fésűt meg ollót ragadott és megkurtította őket. Íme:

Mondjuk nem ez lesz a fodrászati diplomamunkája, de azért jó lett, és valóban jobban látok!

Kórházi napok

Az egész egy hete kezdődött, amikor reggel arra ébredtem, hogy nagyon fázom, és remegtem, anya pedig azt hajtogatta apának, hogy nagyon forró vagyok, és lázam van, ezért gyorsan hideg vizes törölközőket raktak a lábaimra meg karjaimra. Emberkínzás!

Mivel anya szerint a lázam nem akart csillapodni, és én meg egyre ramatyabbul néztem ki, elindultak velem egy sürgősségnek nevezett helyre. Mindenesetre az úton kicsit magamhoz tértem, apa olyan őrült módjára vezetett.

A sürgősségen egy doktornéni pedig azt mondta anyának, hogy feltétlenül maradnunk kell, nem mehetünk haza, mert beteg vagyok. Doktorok! Semmi jó sem származik Tőlük!

Így történt hát, hogy az utóbbi hetet a kórházban töltöttük. Nem lenne rossz hely, ha nem kínoztak volna állandóan. Kicsit hasonlított a táborhoz, csak nem volt ott apa, de velünk egy szobában volt Ágota, akivel nagyon összebarátkoztam. Őt is sokat kínozták...

Én nem tudom mit akartak megtudni tőlem, egy adott ponton mondtam is, hogy mindent bevallok, csak hagyjanak már békén!! Barbár módszereik voltak!

Alig érkeztünk meg, máris lefektettek, és valami perfúziót adtak, ami igazából nem fájt, csak nagyon unalmas volt, mert öt órát kellett fekve maradjak, amíg csepegett bele a kezembe.

Ott volt például a "pillangónak" nevezett alkalmatosság, amit a kezembe szúrtak, és az meg állandóan szomjas volt, ezért naponta többször hoztak neki inni, és nem tudom hogy csinálták, de mégis nekem fájt. Tiltakoztam rendesen ellene, mindig kiszedtem a kezemből, elhasználtam belőle hármat, két kéket meg egy sárgát. Csakhát ezek a doktornénik rengetegen voltak, és mindig lefogtak, és újat tettek.


Aztán levittek a pincébe, és egy alagúton át bevittek egy sötét szobába, ahol egy hatalmas bácsi valami hideget tett a pocakomra, majd elkezdett csiklandozni. Egy tévén pedig nézte, hogy mi van a hasamban. Biztos azt akarta megtudni, mit nyeltem le.

De a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy elvettek a véremből!!! Kiabáltam, hogy adják vissza, hová viszik és mit akarnak vele, de úgy tettek, mintha nem hallanák, csak vigyorogtak nekem, és mondták, hogy "Drága, nem fáj, ne félj!"

És a legrosszabb, hogy ilyenkor anya nem volt ott mellettem, mert a gonosz doktornénik valahová biztos bezárták... Aztán visszaadtak neki, és minden jó volt, mert sokat játszottunk, és állandóan velem volt, nem ment mosogatni vagy főzni vagy takarítani mint otthon. És együtt is aludtunk, egy ágyban, nem kellett a kiságyba mennem. De sajnos egy idő után megint jöttek a fehérruhás nénik, és újra megszúrtak ("megitatták a pillangót").

Szóval, nem egy jó hely ez a kórház, és veszélyes is. Volt ott most valami "karantén", ami nem tudom milyen állat, de nagyon veszélyes lehet, mert alig tudtak bejönni az emberek. Szerencsére az én apukám erős, és egy párszor megharcolt vele, és bejött, hogy hozzon nekünk ennivalót meg játékokat.

Aztán a tegnap apa kiszabadított bennünket, már nagyon untuk odabent, mert csak az angol könyvem, két kocka meg Mortimer volt bent, és anya is már ezerszer elmondta nekem a Sün Balázst meg az Iciripicirit.


Úgyhogy hazajöttünk, és eldöntöttük anyával, hogy soha többet nem megyünk a kórházba!