Kórházi napok

Az egész egy hete kezdődött, amikor reggel arra ébredtem, hogy nagyon fázom, és remegtem, anya pedig azt hajtogatta apának, hogy nagyon forró vagyok, és lázam van, ezért gyorsan hideg vizes törölközőket raktak a lábaimra meg karjaimra. Emberkínzás!

Mivel anya szerint a lázam nem akart csillapodni, és én meg egyre ramatyabbul néztem ki, elindultak velem egy sürgősségnek nevezett helyre. Mindenesetre az úton kicsit magamhoz tértem, apa olyan őrült módjára vezetett.

A sürgősségen egy doktornéni pedig azt mondta anyának, hogy feltétlenül maradnunk kell, nem mehetünk haza, mert beteg vagyok. Doktorok! Semmi jó sem származik Tőlük!

Így történt hát, hogy az utóbbi hetet a kórházban töltöttük. Nem lenne rossz hely, ha nem kínoztak volna állandóan. Kicsit hasonlított a táborhoz, csak nem volt ott apa, de velünk egy szobában volt Ágota, akivel nagyon összebarátkoztam. Őt is sokat kínozták...

Én nem tudom mit akartak megtudni tőlem, egy adott ponton mondtam is, hogy mindent bevallok, csak hagyjanak már békén!! Barbár módszereik voltak!

Alig érkeztünk meg, máris lefektettek, és valami perfúziót adtak, ami igazából nem fájt, csak nagyon unalmas volt, mert öt órát kellett fekve maradjak, amíg csepegett bele a kezembe.

Ott volt például a "pillangónak" nevezett alkalmatosság, amit a kezembe szúrtak, és az meg állandóan szomjas volt, ezért naponta többször hoztak neki inni, és nem tudom hogy csinálták, de mégis nekem fájt. Tiltakoztam rendesen ellene, mindig kiszedtem a kezemből, elhasználtam belőle hármat, két kéket meg egy sárgát. Csakhát ezek a doktornénik rengetegen voltak, és mindig lefogtak, és újat tettek.


Aztán levittek a pincébe, és egy alagúton át bevittek egy sötét szobába, ahol egy hatalmas bácsi valami hideget tett a pocakomra, majd elkezdett csiklandozni. Egy tévén pedig nézte, hogy mi van a hasamban. Biztos azt akarta megtudni, mit nyeltem le.

De a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy elvettek a véremből!!! Kiabáltam, hogy adják vissza, hová viszik és mit akarnak vele, de úgy tettek, mintha nem hallanák, csak vigyorogtak nekem, és mondták, hogy "Drága, nem fáj, ne félj!"

És a legrosszabb, hogy ilyenkor anya nem volt ott mellettem, mert a gonosz doktornénik valahová biztos bezárták... Aztán visszaadtak neki, és minden jó volt, mert sokat játszottunk, és állandóan velem volt, nem ment mosogatni vagy főzni vagy takarítani mint otthon. És együtt is aludtunk, egy ágyban, nem kellett a kiságyba mennem. De sajnos egy idő után megint jöttek a fehérruhás nénik, és újra megszúrtak ("megitatták a pillangót").

Szóval, nem egy jó hely ez a kórház, és veszélyes is. Volt ott most valami "karantén", ami nem tudom milyen állat, de nagyon veszélyes lehet, mert alig tudtak bejönni az emberek. Szerencsére az én apukám erős, és egy párszor megharcolt vele, és bejött, hogy hozzon nekünk ennivalót meg játékokat.

Aztán a tegnap apa kiszabadított bennünket, már nagyon untuk odabent, mert csak az angol könyvem, két kocka meg Mortimer volt bent, és anya is már ezerszer elmondta nekem a Sün Balázst meg az Iciripicirit.


Úgyhogy hazajöttünk, és eldöntöttük anyával, hogy soha többet nem megyünk a kórházba!