Dédik

Lécfalván laknak az én dédszüleim, vagyis ahogy anya magyarázta, Ők az Ő nagyszülei, meg a Kati mama szülei. Huhhh, ez nagyon bonyolult... Hogy lehetnek egyszerre szülők, nagyszülők és dédszülők???
Nem értem...

Ők azt hiszem már nagyon öregek, és azért voltunk náluk, mert déditata ma töltötte a 80-ik évét! Nem semmi! Látszik is rajta, hogy már régóta született, mert szegény kicsit sántikál, meg csak kevés ideig tud felvenni az ölébe, mert azt mondja, hogy nehéz vagyok. De azért jól lehet Vele szórakozni, mert burrogtunk ketten, meg kacagtunk, meg megmutogatta a tyúkokat meg a malackákat, és a kutyuskát biztatta, hogy ugrándozzon nekem.


A dédimamán annyira érdekes, én ilyet még sosem láttam, Neki fehér a haja!! És mindig megengedi, hogy megfogjam. Ő is nagyon nagyon odavan értem, csak Ő kicsit sajnál engem, mert anya nem ad nekem abból a levesből, amit Ők esznek, meg nem készít jó, finom tejföles krumplipürét. Gondoltam, akkor hátha meggyőzi anyát és ma végre azt is megkóstolhatom, de sajnos anya hajthatatlan volt, és csak a mára elkészített karalábéfőzeléket kaphattam... Kár!


Kárpótlásul azonban dédimamám előkereste azt a kis hintalovat, ami még az anyáé volt, amikor még Ő volt kicsi (az vajon mikor volt, és én hol voltam???). Ezen aztán kedvemre hintázhattam, nagyon jó volt!



Olyan jó, hogy vannak a dédik is nekem, mert Ők annyira de annyira szeretnek, és elkényeztetnek, és anyától csak azt kérik, amikor oda megyünk, hogy hozzon rólam fényképet, hogy egész nap csodálhassanak.

Mondjuk meg is értem Őket...!