Második karácsonyom

Az idén már rendesen kivettem a részem a készülődésből, anya igazán nem panaszkodhat, hogy mindent egyedül kellett csináljon.

Aztán a jó munkának meglett az eredménye. Az Angyal biztosan látta, milyen ügyesen dolgoztam.

Na meg hogy milyen jó gyerek voltam egész évben! Annyira jó, hogy a sok ajándék be sem fért egyszerre a fa alá.
Nem is csoda, hogy azóta minden éjjel angyalkákról álmodom.


Töszi, Angyalka!!

Találós kérdés

Mi az: ha felveszik hallgat, ha leteszik sír??

(robmosZ)

Hamikó Eszter

Apa nem tud belenyugodni abba, ahogy elneveztek. Már a múltkor is meg akarta változtatni a keresztnevem Erikára (mert szerinte hisztis lennék), most meg a vezetéknevemmel kötözködik...

A történet ott kezdődik, hogy imádok becézni. Mindent. Leginkább a kedvenceimet, a párnámat is pájni-nak, vagy pájnikó-nak szólítom. Apát szólítottam már apucinak, apukának, jelen pillanatban épp az api-t használom.

Nos, kérdezem én, akkor hogy ne becézném a harmadik számú kedvencemet, vagyis az ételt. Bármi legyen is az.

Amikor megsejtem hogy nemsokára kaja lesz, HAMI! HAMIKÓ! csatakiáltásokkal rohanok az asztal fele, mászok fel a székre, és hatalmas örömmel tenyerelek bele a levesbe, a lekváros kenyérbe, ... vagy bármibe.

Szeretek enni, nincs mit tagadni, mostanában leginkább az - anya szerint - egészségtelen kaják vonzanak, mint a ropi, a süti, a tojta meg a soki. Na de persze nem is lennénk mi, ha csak egyszerűen ehetnék amennyit akarok, mert anya mindig bojkottálja a sokizást, és inkább almát meg narancsot nyom a számba. Nem rosszak azok sem, de a sokival nem szállhatnak harcba.




Most már csak azt remélem, hogy az Angyalka másként gondolkodik, és hoz nekem sok - sok sokit!

Megbuktak

Anyáék. Az eszterantó nyelvvizsgán.

Szégyen!

Pont ők. Azt még elnéztem, hogy a nagyszüleim hadilábon állnak vele, mert hát mostanában ritkábban találkozunk, de anya meg apa! Egész álló nap ezt gyakoroljuk, de holmi házimunkára meg azanyagiakelőteremtésére való tekintettel nem figyelnek rendesen, és sokszor van, hogy mondok valamit, Ők meg csak néznek bambán, és találgatnak, hogy mit is akarok!
Nem tudom, hogy tudták elvégezni az iskolát meg egyetemet, ha egy ilyen egyszerű dolgot nem tudnak megtanulni.

Néha meg próbálják takargatni a nemtudásukat, és hümmögnek nekem, meg mondják, hogy "igazad van", de rajtam nem fognak ki, amíg meg nem ismétlik azt, amit mondtam, nem megyünk tovább.

Nem könnyű nekem, kitartani a magam nyelve mellett, mert ott vannak a szüleim meg a nagyszüleim, akik azt szeretnék, hogy az Ő nyelvüket, a magyart beszéljem, ugyanakkor már románul is tanulgatok, mert az oviban is érvényesülni akarok (a da-da már prímán megy).

Úgy gondolom, ha nekem ez így egyszerre megy, Ők is odatehetik magukat.
Talán a pótvizsgán átmennek...

Szóltam!

Anya: - Hogy hívnak?
Én: - Ettej.
Anya: - Milyen Eszter?
Én: - Fiú!

Szóltam!

Új rovat indul a blogon, amelyben szellemes megjegyzéseimet fogom (papírra) webre vetni, ugyanis egyre gyakrabban nyilvánulok meg szavakban is. Rögtön el is mesélek kettőt belőlük:

Tegnap jöttünk haza a nagyszülőknél töltött őszölésből. Már nagyon fáradt, éhes, szomjas és nyűgös voltam, amikor anya szólt, hogy mindjárt hazaértünk, nézzek előre, mert ott látszik a templomunk tornya. Én meg rászóltam az autóra:
- Brümi! Dojsan!

Apa egy rendezvényen volt, amiről hazaérve mesélni kezdett. Elmondta, hogy milyen volt, és hogy ott volt Borbála, egy kis barátnőm is, akit elég rég nem láttam. Én nagyon örültem neki, és kiabálni kezdtem, hogy Bojbá, Bojbá! Apa mosolyogva kérdezte:
- Én nem hiszem, hogy emlékszel Rá! Hogy néz ki?
Én: - Szép!

Nem!

Mivel már annyiszor hallottam ezt a szót, úgy döntöttem, megtanulom és az eszterantó nyelv szerves részévé teszem.

Eleinte azt hittem nehéz lesz, mert hát beszélni tanulni sem egyszerű, hát még egy saját nyelvet alkotni, de aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán NEM nehéz, sőt!

Anya is rájött, mi foglalkoztat éppen, mert rengeteg alkalmat teremtett a gyakorlásra, csak úgy röpdöstek a NEM-ek a számból.
Azt játszottuk, hogy Ő mondott valamit, például hogy tegyem le a telefonját, vagy a pénztárcáját, én meg erre azt feleltem, hogy NEM!, vagy szólt, hogy csukjam be a fiókot..., na mi mást is mondhattam volna, mint azt, hogy NEM!

Aztán amikor apa hazajött az ikkolából, látta, hogy milyen jól szórakozunk mi ketten anyával, így hát Ő is bekapcsolódott a játékba és hívott, hogy menjek aludni, de én persze azt válaszoltam Neki, hogy NEM!


Annyira jó móka volt, azóta is többször kértem anyát, hogy ezt a játékot játsszuk, de sajnos mindig azt válaszolja, hogy NEM!

Falfirka

Mostanában tombol bennem az önkifejezési vágy, és én nem is fogom vissza magam, ezért a házunk állandóan NEM-ektől hangos (az anyáétól).

Lassan azt kezdem gondolni, hogy semmi sem tetszik Neki. Annyira igyekszem pedig. Egész napokat töltök azzal, hogy a házat szebbé varázsoljam, hogy jobban érezzük benne magunkat, de semmi sem elég jó anyának.
Jelzem, sajnos apának sem, pedig amikor anya megszid valamiért én rögtön apa után kiabálok, remélve, hogy Ő majd megérti bontakozó személyiségem, és teret hagy nekem, de mindig csalódnom kell... mindig az anya pártját fogja, és jön a szöveggel, hogy fogadjak szót, meg hallgassam meg anyát, meg ne rosszalkodjak.

Az egyik ehhez hasonló konfliktus forrása a napokban az volt, amikor a szobámban a falra zajzoltam. Ohh, mekkora patáliát csapott anya! Még a sarokba is beállított, büntetésképpen.
Nem is ez esett a legrosszabbul, hanem az, hogy cirkafirkának nevezte a művemet. Pedig annyit gondolkoztam rajta, hogy is lesz a legszebb, gyakoroltam elég sokat a szekrényeken meg a konyha falán is.
De anya meg sem próbálta túltenni magát azon, hogy a frissen festett falat "tönkretettem", meg sem nézte igazából, mit is alkottam, hogy az összevisszának tűnő vonalak mögött igenis mély mondanivaló rejtőzik.

Nagyon rosszul esett, nagyon. Nem is tudom, valaha túl tudom-e tenni magam rajta...

Pedig az a zajz én vagyok, az az én ars poétikám!

A bajok

igazából most kezdődnek.

Mármint ami Zsomit illeti (ne gondolja senki hogy nem tudom, hogy igazából Zsombi a neve az öcsémnek, de én így szólítom. Vagy Zsombó-nak.)

Mert jó volt eddig, amíg csak evett és aludt. De most már igényei is vannak.
És anyát meg apát mindenre rá tudja beszélni. Mert olyan dumája van... Állandóan jár a szája, vigyorog. És persze ettől mindenki halomra ájul, hogy milyen édes, milyen aranyos. Pedig tudom én, hogy hátsó szándéka van!!


Kinézte magának a játékaimat, és meg is győzte anyát, hogy odaadja Neki a kockáimat, azzal a dumával, hogy én már úgysem játszom vele, az pici babáknak való, stb, stb. Jó, mi?!
Anya persze be is dőlt neki.
Hiába igyekeztem visszaszerezni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy AZ AZ ENYÉM, én kaptam, és amúgy is én szóltam már, hogy Zsomi szülessen saját játékokkal!
Talán a legrosszabb az egészben az volt, hogy én is jó képet kellett vágjak a dologhoz, mert hanem azt mondják, hogy nem szeretem a testvéremet.

Elég jól megjátszottam magam?

Miért nem elég, ha kitúrt az ágyamból, hordja a ruháimat, az övé a takaróm, a babakocsim, és még a játékaim is kellenek?? Azon sem lepődnék meg, ha kitalálná, hogy a itt a blogon is szót kér...

Gondolom érthető, hogy fel vagyok háborodva, és valami megoldáson töröm a fejem...

Cica a szobában

A városban voltunk, ültünk az autóban, várva, hogy apa kifizessen egy számlát. A következő párbeszéd zajlott:

Én: - Mia - mia!
Anya: - Mi az, Eszter? Mit láttál?
Én: Cica!
Anya: Hol láttál cicát?
Én: Szobá(ban)!

:)

Időközben...

... szereztem Zsominak barátnőt:


... kis gazdasszony vagyok én,
sütni, főzni tudok én,
a rántást megkavarom,
a húst is kipotyolom!


... kaptam csini színes pelenkákat:


... és Zsomi is:


... figyelnem kell, hogy Zsominak mindig a szájában legyen a cumi:


... anya úgy gondolta, hogy nagyon rendetlen a frizurám:


... ezért levágatta:


... megtanultam egyedül enni:


... és motorozni:

... néha bilizek is:

... és a kutyusom is:


... Zsomi kis dumagép lett, be nem áll a szája:

Elköltöztünk

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy anya meg apa elkezd pakolni. A nem használatos dolgokat, aztán a ruhákat, edényeket, még a játékaimat meg a szekrényeket is.Eleinte azt hittem beváltják a fenyegetésüket, és egy rendesebb gyereknek adják a játékaimat, aki majd játszik is velük, nem csak szétdobálja őket, de aztán egy reggel, amikor már alig maradt valami a lakásban felkerekedtünk és elindultunk új otthonunk felé.

Amikor megérkeztünk kezdődött a kipakolás - a szekrényeket, a játékaimat, az edényeket, a ruhákat, de még a nem használatos dolgokat is kipakolták anyáék. Ez jelenti azt, hogy odaköltöztünk.

Igazán nem panaszkodhatom, ez egy csudajó hely! Van nagy udvar, homokozó, hinta. Mintha a játszótérre költöztünk volna. Még saját medencém is van!


A házba meg sok lépcső vezet, aminek külön örülök, mert a lépcsőházban sosem mászhattam kedvemre a lépcsőket. Van már saját kutyánk is, Nevesincs. Volt egy cicánk is, de elmenekült (anyáék szerint nem bírta a bánásmódot, amiben részesítettem - pedig én csak húztam a farkát, meg a fülét..., a cicák szeretik azt, nem?).
Persze az élet nem csak játékból áll, dolgoznom is kell - a fiókok kipakolása naponta többször a szüleim szerint nem elég kimerítő feladat - így hát minden reggel hajnalosan összeszedem a fáról lehullott diókat:


Abban, hogy most itt lakunk az is a jó, hogy sokszor jönnek hozzánk mamáék, és itt is alszanak, és reggel tata visz az Ő ágyukba és ott ihatom meg a tejem. És a reggelek is jobban indulnak, mert tatával reggeli tojná(zunk). Ez szerintem nagyon jó móka. És sokszor jönnek hozzánk gyerekek is, és mindannyian velem akarnak játszani. Fogják a kezem és visznek magukkal mindenfele.

Zsombit is nagyon szeretik a gyerekek, versengenek azért, hogy ki tologassa a babakocsiját. Igazából szerintem csak álca az, hogy azért költöztünk ide, hogy apa tudjon a bimbam-ban pédikálni, szerintem Zsombi intézte az egészet, mert nem smakkolt neki a tömbház, jobb inkább a friss levegőn szundikálni...


Minden esetre az elköltözés nagyon jó dolog, és majd ha itt megunom, szólok apáéknak, hogy költözzünk el újra!

Zsombival az élet

Zsombor lassan három hete nálunk lakik, és mondhatom, nagyjából már meg is szoktam. Eleinte furcsa volt, hogy reggel még mindig ott van, de aztán rájöttem, hogy ez már valószínűleg így is marad.

Bevallom, nagy csalódás a kisbaba. Annyira készültem a születésére, elterveztem, hogy majd milyen jó lesz együtt játszani meg mindenféléket elművelni, erre anyáék hazahoztak a kórházból egy kis nyeszlett, állandóan hadonászó, piros pöttyös, hámló bőrű, síró-bőgő csomagot, akivel nemhogy játszani nem lehet, de még hozzá közelíteni is csak óvatosan mert elvileg törékeny meg érzékeny, meg nagyon kell rá vigyázni.


Végülis miután megszoktam, hogy milyen a kinézete, és a kezdeti csalódáson is túltettem magam, rájöttem, hogy aranyos is tud lenni, és hát csak a testvérem, úgyhogy elkezdtem szeretni. Szeretni a pici babákat meg úgy kell, hogy gyakran simogatod - az sem számít ha alszik, és jó hangosan mondod Neki, hogy "édi baba", vagy "titi baba".
A testvéri kapcsolatnak még az is jót tesz, ha néha viszel Neki egy játékot, vagy amikor sír odaadod a párnádat (ezt mondjuk szigorúan csak két másodpercig).
Persze ebből már rögtön született pár konfliktusunk anyáékkal, amikor szerintük durván közelítettem Zsombihoz, ami persze nem igaz, csak szerintem túlféltik Őt, és kis nyámnyila gyermeket nevelnek belőle, ha így folytatják. Ezt mondjuk nem fogom hagyni, folyamatban van a Zsombifejlesztő program kidolgozása (jelenleg integetni tanítom).


Abban, hogy kisöcsém született még az is jó, hogy újfajta szórakozásra nyílik lehetőségem. Például mózeskosárban alvásra, vagy mérleg piszkálásra, a Zsombi ruháiban szaladgálásra, játszószőnyegezésre, vagy a kedvencemre, a cumizásra.

A dolgaim is sűrűbbek lettek, mióta kisöcsém született, mert segítenem kell anyának pelenkázni - én viszem a nedvestörlőt, hintáztatom is Zsombit, ha kell (ha nem kell, akkor is), és hát már babkocsival sem közlekedek túl gyakran, a múltkor is mindenki hősként nézett le rám, amikor gyalog sétáltam ki egészen a parkig.

Nincs mit tenni, már nagy vagyok!

Megszületett az öcsém!

Aranyköpések 1, 2, 3

A szüleim néha nagyon vicces dolgokat szoktak mondani. Íme néhány közülük:

1. Pelenkázásokkor gyakran lezajlik a következő párbeszéd:

Én: - Kaka (ami azt jelenti, termeltem a pelenkába)!
Anya: - Jó, szívem, kicseréljük a kakát!

2. Egy másik gyöngyszem, ami első hallásra nagyon megijesztett:

Anya mondja apának: - Apa, Eszter bekakált, kicseréled, légy szíves?

3. A tegnap este anya vágta a lábujjaimról a körmöket, egyszer csak így szól:

- Eszterkém, egy kis türelmet, még csak egy lábujjkád van!

A liftezés

A lift egy nagyon vagány dolog. Olyan, hogy belemászunk, megnyomjuk a gombot, az meg felvisz mamáékhoz. De lift csak az egyik mamáéknál van, még a mi lépcsőházunkban sincs.

A liftezésnek kialakult rendje van. Nem lehet akárhogyan feljutni az emeletre.

Úgy történik, hogy apa nyomja meg a gombot, amivel hívjuk a liftet. Amikor zöldre vált, akkor kinyitja az ajtót. Én megyek be legelőször, és beállok a jobb sarokba. Nekitámaszkodom a lift falának. Aztán jön anya, Ő a bal sarokba áll, de Ő nem támaszkodik. Legutolsónak jön be apa, Ő becsukja a külső ajtót, és közben siet félreállni, mert én már csukom is az én felemen levő belsőt.

Aztán anya megnyomja a 3-as gombot, mert mamáék a harmadik emeleten laknak. Elindul a lift, és picc pacc már fent is vagyunk.

Amikor megérkeztünk, apa nyitja mindkét ajtót, és Ő száll ki először. Aztán én következem, és már szaladok is az ajtóhoz, közben a lehető leghangosabban kiabálom, hogy mama, mama, mama.

Hát így kell liftezni!

Az éltető taps

Mindazok ellenére, hogy anyáék néha azt gondolják rólam, hogy rossz vagyok, elég sok dicséretet is kapok. Főleg a mamáimtól meg a tatáimtól - anya szerint néha fölöslegesen, de ezzel szerencsére a mamák - taták nem foglalkoznak.

Amikor úgy gondolják, hogy valamit jól csináltam, azt mondják nekem, hogy ügyes vagyok. Amikor pedig szerintük valamit nagyon jól csináltam, a dicséret mellé még tapsolnak is. Na ez a legjobb. Imádom amikor tapsolnak. Ezért elég sok mindenre hajlandó vagyok. Ma már ott tarunk, hogy még a monstrumot is elviselem, csak mert tudom, hogy utána anya is meg apa is megtapsol.

Persze van olyan is, amikor Ők nem gondolják úgy, hogy megérdemlem a tapsot. Erre az esetre tanultam meg én is tapsolni.
Ha a várva várt dicséret elmarad, mondom én magamnak, hogy idee (ami eszterantóul azt jelenti: ügyes vagy!) és boldogan tapsolok.

Mert mit ér az élet taps nélkül?!

Jó és rossz

Mostanában egyre gyakrabban hallom a szüleimtől azt, hogy rossz vagyok. Hogy eddig jó voltam, és nem tudják mi történhetett velem, hogy rossz lettem.

Valószínűleg az a gondjuk, hogy mostanában kinyíltak a csipáim. Nem vagyok már az a kis ártatlan, szende teremtés, aki voltam. Megváltoztam.

Mert rájöttem, hogy sokszor igencsak átvertek. Én szófogadó voltam, és amikor azt mondták, hogy Eszter, nem szabad, hagytam a dolgot, nem erőltettem. De minden jóról lemaradtam! Amikor a játszótéren a gyerekek mesélték, miket csinálnak, én csak tátottam a szám, hogy jéééé, ilyenek is vannak???
Aztán úgy döntöttem, kipróbálok néhány dolgot. És láss csodát: az élet így sokkal izgalmasabb! Kicsit sajnálom, hogy csak most jöttem rá, mit hogy kell, de most aztán nem tántorít vissza semmi figyelmeztetés.

Hogy is mondhatták azt, hogy a kanapéra, kis asztalra mászás veszélyes, hogy leeshetek?? Ááá, dehogy! Sőt, magasabb leszek!
Vagy hogy vannak dolgok, amik eltörhetnek? Na és? Legalább több lesz belőlük!
Mi az, hogy nem kutatunk a szemétben? Csak ki kell várni a megfelelő időt, amikor mással vannak épp elfoglalva, és máris enyém a terep!
Vagy, hogy apa kávéja nem finom?? Szemenszedett hazugság!

Be kellett lássam azonban azt, hogy ezeket az érdekességeket csak néha tehetem meg. Amikor nem látnak. Mert ki bírja hallgatni azt a sok nem szabad-ot, amit ilyenkor rám zúdítanak? Először csak halkan, meg csak a nevemet mondogatják, hogy Eszter!, meg Eszterke!!, vagy Eszterkém, szívem!!!, majd jön a Nem szabad!, és hihetetlen meddig tudják fokozni. Aztán jön, hogy eltávolítanak a helyszínről.

De én igyekszem visszatérni. Egy alkalmasabb időben.

Persze a "nagyok" is alkalmazkodnak az új helyzethez, gyanút fognak, ha túl sokáig csendben vagyok és keresni kezdenek. Olyankor az a taktikám, hogy szaladok, ahogy csak bírok, és igyekszem a legártatlanabb képet vágni a dologhoz. Eddig még mindig bejött.

És vállalom azt, hogy rossz vagyok, de legalább nem unatkozom! És miután megszületik Zsombi, még jobb lesz, mert anyáék el lesznek vele foglalva, én meg kedvemre tehetek - vehetek!

Zsombornak

Írtam már, hogy lesz majd egy testvérem. Kisfiú lesz, és Zsombornak fogják hívni.

Kicsit lassan nő anyának a hasában, de most már azt mondják nem kell sok idő és megszületik, mint ahogy Ágoston is Enikőnek a hasából.
Azért remélem az én testvérem kicsit nagyobbra nő, mert ahogy elnéztem a fotókat Ágostonról még sok mindent nem tudhat.

Úgyhogy arra gondoltam, néhány alapszabályt jó lenne már most lefektetni, hogy tudja Zsombi is mihez tartsa magát.

Elsősorban azt szeretném, ha a saját játékaival születne meg. Mostanában érzékenyen érint, ha a dolgaimhoz piszkálnak, nem szeretnék ebből konfliktust már az elején.
Annyit hajlandó vagyok engedni, hogy ha kedvem tartja, odaadhatok Neki néha egy-egy játékot, de akkor adja vissza amikor én kérem.

Aztán jó lenne, ha sok mindent nem akarna. Végülis én születtem elsőnek, nekem jogaim vannak. Például én mondom meg, mikor kivel játszik anya vagy apa, vagy mikor sétálok én mamáékkal, és mikor Ő.

Hallottam már, hogy a kisbabák sírnak. Szólnunk kell Zsombinak, hogy Ő csak akkor sírjon, amikor én nem alszom, mert nem szeretem, ha felébresztenek.

Reggelinél, ebédnél, vacsoránál mindig én kapok először enni! Erről nem nyitok vitát!

A fürdés rendjét megegyezhetjük, miután megszületett, de jobban szeretném, ha fürdésben is első lehetnék.

Tudjon már járni. Ez lényeges alapszabály. Jobban tudunk majd játszani ketten, ha Ő is két lábon jár.

A pandás párnámhoz nyúlni szigorúan tilos! Az csak és kizárólag az én tulajdonom, Zsombor semmilyen körülmények között nem veheti el, sőt a legjobb lenne, ha megtartaná tőle a fél méter távolságot!

Beszélnie nem muszáj. Majd én megtanítom. Beiratkozhat kedvezményesen az eszterantó nyelvtanfolyamra.

Úgy gondolom nem kérek túl sokat, testvérek közt ennyi igazán elfogadható.

Várunk, Zsombi!
Puszi

Esküvő

Múlt pénteken tartottuk Emőkének meg Lacinak az esküvőjét.

Eleinte kicsit féltem, hogy milyen is lesz, mert mostanában egyre többet megyünk olyan helyekre meg alkalmakra, ahol csendben kell lennem, de nekem az egyszerűen nem megy. Mindig akad mondanivalóm, és mindig sürgős, és sosem tartom magamban. Ez viszont anyának nem igazán tetszik, és bár megtanította nekem, hogy hogyan kell csendben lenni, például a templomban, vagy amikor valaki alszik, én nem igazán tudok hallgatni. Az olyan unalmas...

Na de az esküvő az laza volt, mert kint tartottuk a természetben, nem kellett visszafogjam magam, amíg a néni elmondta a beszédét, én nyugodtan szaladgáltam a fűben és cibáltam a lufikat. Még beszéltem is közben mégsem zavart senkit.Ami nagyon tetszett az esküvőben az az volt, hogy anya eléggé el volt foglalva, így mamával megdézsmálhattuk a sütis tálakat, mindeniket megkóstoltam, sőt, még buborékos vizet is ittam. Rendesen kirúgtam a hámból!

A másik jó dolog az volt, hogy mivel nagyon sokan voltunk, rengeteg bókot kaptam, hogy milyen szép vagyok. Majdnem annyit, mint Emőke. Kicsit rossz néven vettem ugyan, hogy csak Neki hozott mindenki virágot, egy óvatlan pillanatban el is kaptam néhány csokrot, és megiramodtam velük. De aztán észrevettek, és visszaparancsoltak... Bánatomban ettem még néhány sütit.

Nagyon szép délután volt, és jól szórakoztam, és alig várom már a másik esküvőt, ami a templomban lesz! De nem ígérem, hogy végig csendben leszek...

Tükröm, tükröm...

"Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Ki a legszebb a vidéken?"

Minden magára valamit is adó lány számára fontos, hogy sokat dicsérjék, tudassák vele, hogy Ő mennyire szép. Nem vagyok ezzel másként én sem, és szerencsém van, mert mami ezt nagyon jól tudja.

Látva rajtam a tükrök, parfümök, gyöngyök, kis táskák, szép ruhák és üzletek iránti elfogultságot, tudta, hogy nem hagyhatja ki, hogy meg ne tanítsa nekem azt, ki is a legszebb a világon.

A dolog a következőképpen működik:

Mami: - Eszter, ki a legszebb a világon?
Én: - É (mindeközben mutatóujjamat magam felé tartom, mosolygok, és meggyőződésesen bólogatok).

Boldog névnapot, Eszter!!

Hogy ezt miért nem mondta nekem senki?? Hogy a világon ilyen szuper dolog is létezik, mint a névnap?!

A névnapon az emberek azt ünneplik, hogy őket úgy hívják, ahogy szólítják. Kicsit bonyolult a dolog, de elmagyarázom.
Tehát például engem Eszternek hívnak. Ez a nevem, és így szólít mindenki, aki ismer, kivéve amikor becéznek, mert olyan is gyakran van. Ezt a nevet anya meg apa választotta nekem, még mielőtt megszülettem volna, mert úgy gondolták, hogy ez szép, és nekem is tetszeni fog majd. Tetszik is, köszi, anya meg apa!

No, és mindenkinek van valamikor névnapja, nekem például pont ma. Aki már nagy, és tud olvasni az meg is nézheti, hogy az Ő névnapja mikor van, mert írja a naptárban.
És amikor valakinek névnapja van, az majdnem olyan, mint a Születésnap, mert összegyűl a család, és mindenki vidám, és persze hoznak az ünnepeltnek ajándékot (onnan tudom, hogy nekem már a tegnap megünnepeltük a névnapomat, mert ma a mamák és taták dolgozni mennek).
Én a névnapomra annyi sok ajándékot kaptam, hogy bele is fáradtam a játékba az este. Kaptam a méretemhez illő babakocsit, ami anya szerint a babák sétáltatására való, de még én is beleférek, a babakocsiban kaptam Minnie egeret, szép piros pöttyös ruhában, kaptam még építőkockát, amit úgy vettem észre, apa meg tata meg Emőke is szeretne, mert nagyon sokat játszottak vele. Aztán kaptam még háziállatos könyvet, van benne boci, kakas, cica meg kutya.És még nincs vége, mert kaptam fagyöngyös hullámvasutat, homokozókészletet, meg színes ceruzát is, mert már rajzolni is szoktam.

Gondolom érthető, miért lelkesedtem úgy be a névnapért, és a dörzsöltebb barátaimtól már azt is tudom, hogy van olyan, hogy valakinek többször is van névnapja. Anya szerint nekem csak ez az egy van, de én azért a biztonság kedvéért megnézném a naptárban, nehogy véletlenül anya átsiklott volna a másokon. Ha mégis igaza van, és nincs több névnapom, szólok, hogy nevezzenek át Máriának vagy ilyesmi.

Kicsit kár lenne, mert akkor azt is meg kellene jegyezzem, pedig elég sokat dolgoztunk anyával azon is, hogy ezt megtanuljam. Ha bárki megkérdezi, hogy "Hogy hívnak?", én azt válaszolom rá, hogy "Eeeeetttteeee". Vagyis Eszter. Ügyes, nem??

Nagy utazás

Végre, végre anya meg apa rávették magukat és elvittek olyan helyekre, amikről eddig csak meséltek.
Így jutottam el én is már majdnem másfél évesen Kolozsvárra meg Nagyváradra. Ideje volt, mondhatom!

Persze anyáék azt nem hangsúlyozták ki eléggé, hogy az, hogy messze van mit is jelent, hogy még sötétségben indulunk, és annyit ülünk az autóban, hogy az már az unalmasnál is unalmasabb. És hogy én végig abban a fránya ülésben kell nyugton legyek, ami szerintük szuper kényelmes, meg dönthető, meg ilyen meg olyan, csak éppen azt nem értik meg, hogy utálom, ha belekötnek!!

No, de végülis az az egy hét feledtette velem mindezen kínokat, és ami jó volt az ottani kocsikázásokban az az volt, hogy személyi énekkarom (vagyis Csenge meg Benedek) az utak során gondoskodott a szórakoztatásomról. A repertoárjuk kicsit szegényes volt - a Mókuska, mókuska címűn meg a Tavaszi szél vizet áraszt-on kívül más nemigen jutott eszükbe, de azért így is örök hálám!! Kár, hogy a visszafele úton nem jöhettek velünk...

Mi gyerekek, nagyon értékeltük szüleink igyekezetét, hogy minden napra terveztek jó programokat nekünk, például az állatkert-látogatást, az erdei sétát, vagy a gyermekvárost, ahol annyi a homok, hogy csak na!!

Minden esetre, hatalmas szocializációs élmény volt számomra ez a pár nap, mert találkoztam Márkkal, akibe azt hiszem kicsit bele is zúgtam - úgy osztogattam Neki a puszikat, hogy a végén már Ő szégyellte magát. Aztán a hazaúton a rokoni kapcsolatokat is ápoltuk, mert meglátogattuk Katát, akivel alaposan megvizsgáltuk a kicsi csirkéket.

S aztán Váradon meg... Állandóan gyerekek közt voltam. Mindig volt valaki, akivel játsszak, aki vigyen magával ide-oda. Majdnem minden szabadott nekem, alaposan meg is néztem magamnak a Zsófia ceruzáit meg füzeteit, hogy tudjam milyen lesz majd ha én is iskolás leszek.
Az egyik legjobb pillanata az ottlétemnek az volt, amikor - bár csak kívülállóként, de részt vehettem a "nagy fürdésnél", ahol én lehettem a külön bejáratú játékadogató! Nagy móka volt! Nagyon jól éreztem magam Váradon, mert a gyerekek nagytesók módjára viselkedtek velem mindhárman, biztos vagyok, hogy jó dolga lesz majd a kisbabának, aki nemsokára megszületik Enikő pocakjából.

Petíció!

Mélységesen fel vagyok háborodva!! Igazságtalannak és durvának tartom, min kell keresztülmennie egy ekkora gyereknek!

Ha majd valamikor elnök leszek, vagy nagyon fontos ember, - a mindenkinek legyen havonta egy születésnapja mellé - biztos, hogy törvénnyel szabályzom majd azt is, hogy a gyerekeknek fájdalommentesen nőjenek a fogaik!

Mivel azonban úgy veszem észre, kell még egy kis idő ahhoz, hogy fontos ember legyek, nem ülhetek tétlenül, míg mind az összes fogam kinő, már most akcióba lépek, és arra buzdítok minden velem egymagasságút, jöjjön, és csatlakozzon A FÁJDALOMMENTES FOGNÖVESZTÉSÉRT megmozduláshoz!

Ha eleged van a fájdalomból, a tempóból, amivel nőnek az őrlőfogaid, ha nem akarsz már a Dentinox és Nurofen (vagy egyéb fájdalomcsillapítók) függőségében élni, ha igazságtalannak tartod azt, hogy a felnőtt emberek űrkutatással, holdrasszállással, meg fölösleges és értelmetlen atomrészecskegyorsítással foglalkoznak, ahelyett, hogy ezt az égető problémát próbálnák megoldani, ha már nagyon hiányzik egy kiadós éjszakai alvás, gyere és írd alá a petíciót!!! Kényszerítsük a fontos embereket, a kutatókat, hogy tegyenek valamit fájdalmaink enyhítése érdekében!

Buzdítsd barátaidat, ismerőseidet is, hogy csatlakozzanak!

A szüleid is aláírhatják!

LE A FÁJDALOMMAL!!!! HAJRÁ!!!

Eszterantó továbbfejlesztve

Beindultak a nyelvórák! Elég sok jelentkező volt, leginkább családi körben voltak kíváncsiak az emberek. Valamilyen szinten végül is nekik kötelező volt a részvétel, mert én ugyan más nyelven meg nem szólalok!

Akadt azonban néhány apró gondunk. Néha a rendelkezésünkre álló szavakból sehogy sem tudtuk megérteni egymást, ezért rááldoztam pár éjszakámat és továbbfejlesztettem az eszterantót.

Itt vannak a további szavak, alapszabályok:

- bekerült a szótárunkba az "aja", ami igazán megtévesztő is lehet, mert használjuk ugyan akkor, amikor anyát akarjuk, de ez igazából egy gyűjtőszó, mindkét szülőnket jelenti (éppen melyik nincs velünk, azt hívjuk)
- látva a nagymamák csalódottságát, mostantól használjuk a "mama" szót is
- ha kutyaugatást szeretnénk utánozni, mondjuk azt, hogy "vu-vu"
- a kakas az "ka", és úgy csinál, hogy "kuuu"
- ha vizet szeretnénk inni, azt mondjuk "ta", és nyújtózkodunk a poharunk felé
- ha fáj a fogunk, és azt szeretnénk, hogy anya bekenje géllel, csak végezzünk az ujjunkkal súroló mozdulatokat a szánkban (ugyanezt tesszük akkor is, ha megkérdezik, hogy hogy kell fogat mosni)
- ha autót látunk, vagy apa azt mondja, hogy autóval megyünk valahová, mondjuk azt, hogy "brümm"
- ha a szüleink megengedik, hogy megnézzük Elmót a tévében, örömünkben mondogassuk, hogy "Mo, Mo"
- ezen kívül minden állatot hangos "ni, ni" felkiáltással illetünk, a plüssállatokat illik szorosan meg is ölelni!

Úgy gondolom, ezek a továbbfejlesztések lényegesen könnyebbé teszik az eszterantó nyelv használatát, mindenesetre még dolgozom további szavakon és kifejezési módokon!

Elment

A tegnap a dédimamám elment az angyalok közé, ezután onnan fog lenézni ránk!
Isten veled, Dédi!

Nyelvtanfolyam indul!!!

Sok évnyi kutatás eredményeképpen végre megszületett az az univerzális nyelv, amely egy csapásra megoldja a különböző országok közt fellelhető kommunikációs problémákat.

Nem kell többé több nyelvet megtanulj ahhoz, hogy érvényesülni tudj, elég, ha most akciósan beiratkozol a legújabb ESZTERANTÓ nyelvtanfolyamra!

Csak két alkalomba telik, és máris jelentkezhetsz nyelvvizsgára. Ennyire egyszerű!

A nyelv egyszerűsége abban rejlik - amint az elvégzett kutatások is bizonyítják -, hogy igazából mindenki ennek a nyelvnek a birtokában jön a világra, de aztán a káros környezeti hatások eredményeképpen elfelejti ezt. Nem kell tehát újat tanulni, elég felfrissíteni a memóriánkat, és máris könnyedén cseveghetünk bárkivel, a világ bármely tájáról!
A nyelv nagy előnye, hogy fonetikus, nincsenek bonyolult nyelvtani szabályok, nincs ragozás. Nagy hangsúlyt kapnak a nyelv használata mellett a nonverbális elemek, a mimika, a hanglejtés, és legfőképpen a mutogatás!

Egy kis ízelítő abból, mennyire könnyű is ez a nyelv:

- például ha beszélgetőpartnerünk figyelmét szeretnénk felhívni valami érdekes dologra, azt mondjuk Neki, hogy "neba", vagy "nebaba"!
- ha éhesek vagyunk, azt modnjuk: "ám, ám", és bőszen tátogtatunk mellé!
- ha azt kérdezik tőlünk, hogy csinál a boci, azt mondjuk, "mmmmmmú"!
- ha a párnánkat kérjük, vagy apát látjuk meg, azt mondjuk "pa"!
- ha sétálni mennénk, mondjuk azt, hogy "éééééta"!
- a nagyapák gyűjtőneve: "tataaaa"
- ha a vázában levő virágot szeretnénk megszagolni, mutassunk rá, és közben orrunkat felhúzva szuszogjunk erőteljesen - anya biztosan megérti mit szeretnénk
- ha kézbe kapjuk apa vagy anya mobiltelefonját, szorítsuk a fejünk meg a vállunk közé, és mondjuk "aló"!
- és végül, de nem utolsósorban ott van a sírás, mint remek eszköze annak, hogy a világ tudtára adjuk, mit szeretnénk, vagy mit nem szeretnénk!

Ha többet szeretnél megtudni erről a roppant izgalmas nyelvről, jelentkezz! A helyek száma korlátozott!

Oktató: Eszter

Égszakadás, földindulás...

Na, jó, a helyzet nem épp ennyire drámai, de akkor is, hatalmas a felfordulás nálunk!

Néha nagyon nehezemre esik megérteni a szüleimet. Most éppen az a gondom, hogy eddig állandóan azt láttam tőlük, hogy igyekeznek rendet meg tisztaságot tartani a lakásban, és anya egyáltalán nem szokott örülni annak, ha ledobom a kenyérkatonákat a földre reggeli közben.

Erre fel most meg fenekestől felfordították a lakást! Sőt, még segítséget is hívtak, két bácsit meg tatát, hogy jöjjenek, csináljanak minél nagyobb port meg zajt, fúrjanak, faragjanak, verjék le a falakat. Ők felújításnak nevezik a dolgot, és szerintük nagyon szép lesz, amikor végeznek, de én azért ennél szkeptikusabb vagyok...

Nem szeretem a felújítást!
Egyrészt mert elfoglalták a szobámat, raktárt csináltak belőle.
Másrészt, mert durván korlátozva vagyok. Csakis a nappaliban szabad lennem, nem szabad sehova elmásznom. Állandóan csukva az ajtó, és csak az üvegen át láthatom miket művelnek odakint.
Azon ritka pillanatokban, amikor mégis kiszabadulok, gyorsan kezembe kapok valami szerszámot, és nekilátok segíteni, hogy hamarabb végezzenek! Ezzel elég nagy sikert szoktam aratni, és anya azt mondta, elmehetek a nyáron tatáékkal a "sántierre" dolgozni!

Kétlábon

Tegnap egy nehéz kísérletbe vágtam bele: megpróbálok kétlábon közlekedni. Az egész Gergőnek köszönhető, aki mintegy mintapéldány járt itt nálunk pénteken, és megihletett, mert az Ő kísérlete már elég előrehaladott állapotban van. Megtetszett a dolog nekem is, hiszen egyrészt gyorsabban jutok el bárhová, másrészt meg teljesen más a látószögem.

Így például apa sem tűnik már olyan nagyon nagyon magasnak, a lámpa sincs olyan messze, és lassan el kell kezdenem leszedegetni a dolgokat a harmadik polcról is, ez pedig lényegesen könnyebb, ha a két lábamon állok.

A tegnap rengeteget gyakoroltam, és a nap végére az az ötletem támadt, benevezek a kétlábonjárás olimpiájára. Szerintem jó eséllyel indulok, mert nem csak a nappaliban járkáltam, hanem egészen a szobámig hátramentem, ami azért becsületes távolságnak tekinthető.

Az egyetlen gondom az, hogy ha lefekszem aludni, elfelejtem, hogy tudok menni, és amikor felébredek újra négykézláb indulok útnak. Még jó, hogy van aki szóljon, hogy álljak lábra.

Gondolom említenem sem kell, mennyire örül a család... Nem csak a mamák meg a taták, hanem főleg apa. Mert ha valahová mentünk mindig Ő vitt az ölében, és azért volt alkalom, amikor azzal fenyegetett, hogy nem kapok több ennivalót, mert nagyon nehéz vagyok...

A "nyelv" kérdés

Már egy ideje foglalkoztat ez a dolog, úgyhogy ideje szentelni neki egy bejegyzést.

A mi családunkban elég könnyen megértjük egymást, mert mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük. Anya és apa meg a mamák, taták és szerencsére Emőke meg Laci is. Szabi több nyelvet is beszél, és feltett szándéka, hogy megtanít engem is például angolul. De egyelőre velem csak magyarul próbálkozik.

Azért nagy mázlim van, hogy pont egy olyan családba születtem ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint én. Mert például a szomszédunkban többen is máshogy beszélnek. Mi lett volna, ha oda születek??? Hogyan értettük volna meg egymást??

Sehogy! Mert a múltkor is egy néni a bevásárlóban nagyon szeretett volna beszélgetni velem, és nagyon mosolygott rám, de én bizony semmit sem értettem abból, amit mondott.

Tény, hogy annak is kellett idő, hogy anyáékat megértsem, de a másik nyelvvel nehezen boldogulok, pedig ott vannak a román barátaim, Dávid a harmadikról, Dávid az első emeletről, vagy Luca, de hiába próbálnak velem beszélgetni, egyelőre csak nonverbálisan kommunikálunk.

Pocakosodunk

Imádok enni. Azt szeretem nagyon az evésben, hogy a befektetett munkának eredménye is van. Például olyan kellemes érzés tölt el, amikor megraktam a pocakomat. Nem is beszélve arról a sok változatos, finom ízről, amit egyévessé válásom után megismerhettem. Mostmár annyi sok mindent ehetek, majdnem mindent amit anya meg apa. Csak az édességeket nem... Sajnál is ezért nagyon a dédimamám.

De az evés igazából nem is munka nekem, hanem szórakozás. Mert miután már jóllaktam, jöhet a móka. A kenyérkatonák ledobálása a földre, hajzselézés vajaskenyérrel, vagy annak tanulmányozása, mekkora kárt okoz a 9 darab fogam az ebédnek.

No, de igazából nem is magamról akartam írni - de hát alig tudom megállni... -, és nem az én gyönyörű pocakomról, hanem az anyáéról. Ami - valljuk be - kezd igazán nagy lenni. Pedig nem eszik anya nálam sokkal többet, mégis jobban halad a pocaknövesztésben.

A ludas valami baba lehet, amit naponta többször is elemleget anya, akire vigyázni kell, meg puszit adni és simogatni. És elvileg ez a baba az ő pocakjában van... Na persze... Nem kellene szégyellni, hogy éjjelente rájárt a hűtőszekrényre!


Mindenesetre anya meg apa komolyan gondolják a dolgot, és azzal riogatnak, hogy pár hónap múlva megszületik a kisöcsém. Aki velünk fog lakni!! De miért??? Olyan jól megvagyunk itt mi hármasban, nem értem minek ide kisöcsi?? Hol fog aludni?? Vajon kell majd Neki az én ágyam? És a babakocsim? A vadiúj autósülésem? És a ruháim? A cumisüvegem? És a játékaim? És anya? És apa? És a mamák meg a taták?
És vajon szebb lesz a pocakja mint nekem???

Hideg

Hideg van. Nagyon. Annyira, hogy anyával már jó ideje alig mozdultunk ki a lakásból. Csak ülünk bent egész nap. Ami nem is lenne rossz dolog, mert ott van a sok játék, és ott van a sok felfedeznivaló (érdekes, mert már több mint egy éve lakom ebben a lakásban, mégis minden nap találok valami újdonságot), meg néha ott van a mese is a tévében.

De akkor is, a friss levegő nagyon hiányzik. Mégis, amikor bátorkodunk kimozdulni, hogy elmenjünk az autóig vagy mamáékhoz, alig várjuk, hogy megérkezzünk. Ennyire hideg van!

Szerencsére múlt héten anya kitalálta, hogy menjünk játszóházba, ami nem friss levegő ugyan, de kicsi változatosság legalább. Hívtuk magunkkal Mátét meg az anyukáját is, hogy azért ne menjünk egyedül, és egy jót játszottunk. Sajnos mindkét anyuka kicsit feledékeny, fényképezőgépet nem hoztak magukkal, ezért valamikor újra el kell mennünk, hogy fotó is készüljön.

A tegnap pedig extrém sportot nézni voltunk, jégmotorozást! Jól beöltöztünk, és tátottuk a szánkat, milyen bátrak egyesek, hogy nagy motrokkal rámennek a befagyott tóra. Amíg ott voltunk, senki alatt nem szakadt be a jég, csak az egyik bácsi esett egy nagyot a motorral.
És én nem is babakocsival voltam, hanem gyalog, sokat sétáltam, és csak egy kicsit ültem apán felkötözve. És apa még a jégre is rávitt engem!


Azért ez a tél jóval unalmasabb mint a nyár, úgyhogy én már alig várom, hogy újra jó meleg legyen, ne kelljen ennyit öltözködni, és menjünk sokat sétálni, mert a parkot például nem láttam már nagyon régen, és lehet hogy már nincs is meg....

Növök, mint a gomba

Amióta elmúltam egy éves csomó minden változott. Kezdek kilépni a kisbabák sorából, úgy érzem.

Az egyik legfontosabb változás, amit egy kicsit sajnálok az a szopi vége. Sajnos anya nem adhat több szopit nekem, így hát reggel meg este tejet iszok. Első alkalommal kicsit meglepődtem, amikor anya a cumit a számba nyomta, párszor kiköptem és értetlenül bámultam rá, de aztán győzött a "kaját vissza nem utasítunk" elve és szó nélkül megittam. Azóta már saját kezemmel fogom a cumisüveget, és nagylány módjára iszom a tejet.

Aztán a következő változás anyáért van. Úgy gondoltam, ráfér egy kis pihenés, és hagyom hogy végigaludja az éjszakát. Este locsi után megkapom a tejem, megiszom, aztán alszom mint egy kismedve. Reggelig. Ettől anya meg apa olyan boldogok, hogy csak! Meg persze a mamák is.

És okosodom is. Már tudok egy csomó mindent. Még szerencse, mert anya meg mindig felejti el. Hiába mutatom meg Neki háromszor, hogy hol van az ablak, vagy a lámpa, vagy a hajam, Ő negyedszerre is megkérdezi. Úgyhogy a nap nagy részében ezt játsszuk. Vagy a testünkön, a szobában vagy a könyvekből keresgélünk, és anya mindig kérdezi, hogy "hol van a ....".

Sokat szoktunk sétálni. Nem kint, mert ott hideg van, hanem bent a szobában. És már tudok úgy menni, hogy csak az egyik kezemet fogják! Ezt főleg Dénes tatával gyakorlom, Ő már nagyon várja, hogy egyedül is megtanuljak menni.

Ja, és van már hét fogam. Ilyenek: